~ 1. rész – Indulás

*Natalie szemszöge*

Reggel nagyon korán felébredtem. Egyből kimentem a fürdőszobába. Felöltöztem, megcsináltam a hajamat, feldobtam egy kis sminket és már készen is voltam. De még maradt fél órám az indulásig. Lementem a konyhába, gyorsan megettem a reggelit, aztán telefonon beszéltem Louisával.

             - Lou, nagyon várom már. – mondtam izgatottan.

             -   Én is. Nemsokára már Londonban leszünk.
        -  Igen. Na, most leteszem, mert lassan indulunk a reptérre.

             -  Mi is indulunk. Puszi.
        - Szia.

Felszaladtam a bőröndjeimért, majd fél perc múlva már bőröndöstől álltam az ajtóban. Beraktam a cuccaimat a csomagtartóba, majd elindultunk a reptérre. Persze Vanessa is jött velünk. Egész úton azt a szar One Directiont kellett hallgatnunk.  Örülök, hogy ezen túl nem kell majd egész nap azt hallanom, hogy a kopasz srác igy meg úgy, meg, hogy a répásgyereknek van egy kitömött galambja. Istenem, köszönöm. Fél óra sem telt el, és megérkeztünk, pont akkor, mikor Louisáék is. A gépre még 1 órát kellett várni, de addig elfoglaltuk magunkat. Körbe jártuk a reptéren lévő boltokat, majd újságot olvastunk és vártunk. Az utolsó 10 percben anyu papolását hallgattuk, hogy vigyázzunk magunkra, ne pasizzunk be.. blablabla…  Majd miután érzelmes búcsút vettem anyuéktól, elindultunk a gép felé. A becsekkolás rendben ment, aztán mentünk tovább a gépre. Megkönnyebbülten huppantunk le az üléseinkre.

            -  Végre nincs több One Direction! –kezdtem. – És végre egyedül vagyunk.

            -  Majdnem..- köhögött Lou. – Anyu, apu meg Tom is kiköltöznek, emlékszel?
     - Basszus tényleg. – nevettem. Le sem esett, hogy miért hoztak ők is bőröndöket. – Szóval, amint megérkeztünk, elfoglaljuk a szállást, aztán meg körbe járjuk a várost. Legalább is mi biztos. Tom, Miranda, Máté? Nektek mik a terveitek?  - hajoltam előre az előttünk lévő ülésekhez.

          -  Még nem tudjuk. De szerintem mi otthon maradunk, menjetek csak ketten. Végül is azt csináltok, amit csak akartok! – kacsintott Lou anyukája.
  -  Juhé! – pacsiztunk Louval.

A gép hamarosan elindult. Louisával egész úton őrjöngtünk, mert már nagyon vártuk, hogy láthassuk Londont. Mindig is el akartunk jutni ide, és ez most valóra is válik. Az utat filmezéssel, zenehallgatással és beszélgetéssel töltöttük. A filmre nem igazán tudtunk koncentrálni, mert egy kis gyerek mögöttünk egyfolytában rugdosta az ülésünket, de inkább nem szóltunk rá, mert az apja egy vasgyúró volt. 2 óra utazás után megérkeztünk. Leszálltunk a repülőről, és egyből kinyújtózkodtunk, mert mindenünk elgémberedett. Elmentünk a bőröndjeinkért, aztán fogtunk egy taxit, és elmentünk a már előre lefoglalt szálláshoz. Egy 5 szobás albérletbe lakunk, de azt terveztük, hogy a későbbiekben majd Louisával külön költözünk. Miután felvittük a lakásunkba a bőröndöket, gyorsan kihajigáltuk a ruhákat a szekrénybe, majd elindultunk sétálni Louisával. Először a Starbucksba tértünk be, meginni egy kávét. Miután megittuk a mennyei kávét, sétáltunk tovább. Megérkeztünk a város legnagyobb bevásárló utcájára, az Oxford Streetre.

         - Oké, Nat. Holnap jövünk vásárolni!

         -  Benne vagyok!

A hatalmas bevásárló utca után sétáltunk egy kicsit a Temze partján, majd betértünk a Nando’sba. Leültünk a legeldugottabb asztalhoz, majd elkezdtük vizsgálni az ételeket. Egyszer csak egy fekete nadrágos ember állt előttünk, aki fel akarta venni a rendelést. Nem láttam az arcát, mert az étlapot olvastam.

           - Mit hozhatok a hölgyeknek? – kérdezte a férfi, ismerős hangon. Elvettem az étlapot az arcom elől, majd ledöbbenten néztem az előttem álló pasira.

         -  Apa?

         - Natalie? Hát, te mit keresel itt? Nem tudtam, hogy Londonban vagy.

         - Most költöztünk ide.

         -De miért nem mondtad?

         - Miért nem kérdezted? – vágtam rá.

Amióta anyuék elváltak, apuval egyre csak romlott a kapcsolatunk. Nagyon ritkán hívott fel, úgy évente 3-szor. Miután elváltak, egyből visszaköltözött Londonba. Az Angliában élő rokonaim, sokat meséltek apuról. Mindig olyanokat hallottunk, hogy régszegen megy haza, meg verekedésekbe keveredik. Komolyan aggódtam érte.

Nem szólt többet. Elővette a zsebéből a noteszt és a tollat, mi pedig feldiktáltuk neki a rendelésünket. Amig meg nem jött a kaja, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy komolyan, miért nem keresett többször? Gondolataimból Nelli zökkentett ki.
    -  Hallod mi meg a rádióban? – csillant fel a szeme.

Az egyik kedvenc dalunk ment.

           - Cause I knew you were touble… - énekeltük tök hangosan, amig vége nem lett.

Nagyot sóhajtottunk, mikor abba hagytuk az éneklést. Apu éppen akkor hozta ki az ételeket. Letette elénk, majd rám nézett.

           - Nat… - kezdte.

          -  Igy csak Louisa hívhat… - szakitottam félbe.
  -  Bocsánat, Natalie.. Figyelj, gondolkodtam. Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek. Mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk mindent, és többet találkoznánk?

          -  Hát, nekem mindegy.

           - Akkor holnap elmegyünk valamerre?

          -  Mikor? – kérdeztem.

          - Délelőtt?

          -  Ööö.. Hát, nekem mindegy.

         - Rendben, akkor holnap találkozunk. – vigyorgott apa, én pedig megforgattam a szemem. – Jó étvágyat lányok. – mondta, majd elment.

Vacsora közben nagyon sokat nevettünk. Néha, ránéztem apura, aki a kasszák mögött állt. Mikor ránéztem, egyből elmosolyodott, én pedig elnéztem. A vacsora elfogyasztása után, odahívtuk aput, hogy fizessünk.

           - Ugyan lányok… komolyan ki akarjátok fizetni? – nevetett.

           - Hát, nem gondoltunk rá, hogy fizetés nélkül elhúzunk.

          -  Lányok, a cég ajándéka. – simogatta meg a hátunkat, amire mi Louval összenéztünk.

           - Köszönjük. – mosolyogtunk rá, majd felálltunk az asztaltól és elköszöntünk tőle.

Haza sétáltunk. Otthon Lou szülei a tévé előtt ültek, és néztek valami meccset, amit szegények nem igazán hallhattak, mivel Tom, bömböltette a zenét. Ő is egy átlagos kamasz, akárcsak mi.  Bementünk a szobánkba (mert egy szobában lakunk) és levetettük magunkat az ágyra.

           - Nat, annyira örülök, hogy végre Londonban vagyunk.

          -  Én is. És az a legjobb, hogy anyuék nincsenek itt. Nincsen One Direction. Haha!

          -  Bizony! – nevetett Lou.

Előkaptam a gitáromat, majd visszaültem az ágyra.

         .-  Na, mit énekeljünk? – kérdeztem.

          - Fogalmam nincs.

           - Akkor énekeljünk valami Taylor számot. Mondjuk a We are never ever getting back togethert.
    - Oké.

Miután énekeltünk még pár dalt, elmentünk tusolni. Először én mentem, és amig Lou fürdött, addig kimentem a szüleihez beszélgetni. Mikor ő is végzett, visszamentünk a szobánkba és sokat nevettünk.

          - Végül is egész jó nap volt.

          - Az ám. – nevetett.

         -  Kiváncsi vagyok, holnap apám hova visz… Remélem nem valami vidámpark cuccba…

Erre mindketten elröhögtük magunkat. Az este további részében csináltunk egy csomó képet, majd megnéztünk egy filmet, és hajnal 2 fele pedig elraktuk magunkat másnapra.